Takarítsátok ki a régi kovászt, hogy új tésztává legyetek, hiszen ti kovásztalanok vagytok, mert a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus már feláldoztatott. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, se a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalanságával. (1Kor 5,7-8)
A mai nagypéntek (2018-ban) abban a tekintetben különleges, hogy Jézus kereszthalálának napja, amely a zsidó naptár szerint niszán hónap 14. napján volt, idén, március 30-án a mostani zsidó naptár szerint szintén niszán 14-ére esik. Ma tehát, amikor mi, keresztyének nagypénteket ünneplünk, a zsidóság – ahogy az első nagypénteken is – peszachot ünnepel, az egyiptomi kivonulás ünnepét, a páskabárány feláldozását, valamint a kovásztalan kenyerek ünnepének előestéjét. Ma, működő szentély nélkül a páskabárányt nem áldozzák fel, a peszachi széder vacsorán az áfikomán (elrejtett maceszdarab) jelképezi azt. 
Aztán a tórai parancs szerint hét napon át tartózkodnak a kovászostól, csak kovásztalan kenyeret esznek (3Móz 23, 5-8), előtte pedig kitakarítanak a házból minden kovászost. A páskabárány vérével a kivonulás előestéjén az izraeliták Isten parancsára megjelölték az ajtófélfákat és a felső küszöböt: „De az a vér jel lesz házaitokon, amelyekben ti laktok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és tirajtatok nem lesz pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét” (2Móz 12, 13). Innen az ünnep neve is: peszach azt jelenti, hogy elkerülés, kikerülés, átugrás.
Emiatt a különleges naptári egybeesés miatt is illik, hogy ma a nagypéntek üzenetét egy kicsit a zsidó gyökereink felől megközelítve bontsuk ki. Ezek a gyökerek egyszersmind ősi keresztyén gyökerek is, hiszen az első keresztyének még sokkal inkább a zsidó gyökereknek megfelelően ünnepeltek. A mai nagyheti rend, a virágvasárnaptól húsvétvasárnapig tartó nagyhét rendje csupán a Kr.u. 5. század közepére alakult ki, és az az ősi keresztyén gyakorlat is, hogy a zsidósággal összhangban niszán 14-én tartjuk a húsvét ünnepét, hozzávetőlegesen a Kr.u. 3. században szakadt meg. Addig az őskeresztyének ezen a napon emlékeztek meg Jézus haláláról és feltámadásáról is.
Valószínűsíthetjük, hogy Pál, amikor ezeket a sorokat írta Korinthusba, vagy épp az ünnepre készült, vagy már benne volt az ünnepi napokban. Ő még a zsidósággal összhangban, az első keresztyénekkel együtt nem a mai értelemben vett húsvétot ünnepelte, hanem a kovásztalan kenyerek 7 napos ünnepét, peszachi előestével (lásd ApCsel 20,6).
Tudós rabbiként tudta, hogy Jézusban teljesedett be a páskabárány képe, és ha benne hiszünk, akkor az ítélet napján minket is kikerül a pusztító csapás, így tehát mindannyiunk számára Jézus, mint páskabárány, és a benne való hit, „a vérével való megjelöltség” a garancia arra, hogy örök életünk van.
De tudta azt is, hogy mit jelent a kovász. A kovász a Bibliában a rossz ösztönnek, a romlandóságnak, és a felfuvalkodottságnak a jelképe. Jézus feláldozta magát értünk, de ettől kezdve lelki, szellemi értelemben nekünk kovásztalannak kell lennünk. Bár bűnösök maradunk, többé nem uralkodnak bennünk a rossz ösztönök, és életünket tudjuk Isten akaratával összhangban élni. A „régi kovásszal”, a régi életünk cselekedeteivel nem ünnepelhetünk és nem is élhetünk, mert számunkra Jézus mindörökre feláldoztatott. És számunkra nemcsak hét napig érvényes ez az állapot, hanem addig, amit ez a hét nap jelképez: életünk teljességében.
Hadd tegye fel hát Isten igéje nekünk a kérdést ma, niszán 14-én: kitakarítottad-e a kovászost húsvét előtt? Meg akarsz-e szabadulni rossz ösztöneidtől, felfuvalkodottságodtól? Romlandó dolgok megélése és szolgálata helyett akarod-e szolgálni az örökkévaló dolgokat?
Ha igen, válaszoljunk rá mindannyian egy igazi, nagypénteki, peszachi igennel!
