Amikor földetek termését learatjátok, ne arassátok le egészen a mező széléig, és ami aratás közben elhullott, azt ne szedjétek föl. Szőlődet se böngészd végig, és a szőlődben lehullott szemeket ne szedd föl. Hagyd ott azokat a nincsteleneknek és a jövevényeknek. Én, az Úr vagyok a ti Istenetek! (3Móz 19,9-10)
Megvallom őszintén, kicsit mindig idegesít az a szituáció, – többször is átéltem – amikor a Tesco-ban a hentespult előtt állok, és csupán 3-4 csirke felsőcombot szeretnék venni a vasárnapi ebédhez, látom, hogy van bőven, erre a sorban előttem álló megveszi mindet, mintha egy hónapra előre akarna vásárolni. Persze az nem nagyon érdekli, hogy a sorban mögötte állóknak nem marad.
A fenti ószövetségi törvény ma is érvényes. A teológiai alapja az, hogy minden Istené ezen a világon, és mi emberek mindent csak sáfárságra, felelős használatra kapunk. Isten pedig azt szeretné, hogy használjuk, éljünk belőle, de ha már az Övé, akkor valamit hagyjunk meg belőle azoknak, akik nincstelenek, akiknek nincs semmijük.
Isten azt parancsolja, hogy hagyj a másiknak is. Ha téged megáldott, akkor gondolj a másikra, ne légy önző. És ez szinte minden szituációra érvényes. Ha jobb lehetőségeid vannak, mint másoknak, ha „előrébb állsz a sorban”, mit teszel? Te akarsz learatni minden sikert, lehetőséget, vagy másnak is megadod az esélyt? Megadod-e az esélyt azoknak, akik eleve kisebb eséllyel, lehetőségekkel indultak? Hagysz-e lehetőséget azoknak is, akik kevesebb kapcsolati tőkével, érvényesülési lehetőségekkel indultak, vagy mindent magadnak akarsz, az utolsó szemig?
A fenti ige egyértelmű: ez az Isten törvénye.
