Listámon a legkártékonyabb „keresztyén” mantrák között a 4. hely a következő lózungé:
„Azért járok templomba, hogy megnyugodjon a lelkem.”
Ez a látszólag ártatlan szólam, amit lépten-nyomon hallunk, még biblikusnak is tűnhet. Mégis, csak egy paraszthajszállal csúszott le a legkártékonyabb „keresztyén” mantrák között a dobogós helyről.
Abból indul ki a mantra, hogy az istentiszteletnek, és azon belül főleg az igehirdetésnek nincs más feladata, mint hogy engem megvigasztaljon, megnyugtasson. Ezt a végtelenül leszűkített mozgástért hagyja meg az igehirdetésnek.
Mit mond a Biblia? Pál apostol tanítványának, Timóteusnak ezt írja: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, buzdíts teljes türelemmel és tanítással” (2Tim 4,2). Pál – bár vitathatatlanul része az igehirdetés szolgálatának a vigasztalás is – fontosabbnak tartja a feddést, az intést, és a buzdítást. Aki minduntalan mantrázza, hogy „azért járok templomba, hogy megnyugodjon a lelkem”, ezeket nemcsak ignorálja, de ha huzamosabb ideig biblikus, prófétai hangvételű igehirdetéseket hall egy gyülekezetben, amely fedd, int, és buzdít az igazi keresztyén életre, akkor képes hónapokig, vagy akár véglegesen eltűnni a gyülekezetből.
Sajnos az igehirdetők egy része is hajlamos alkalmazkodni ehhez, és az ige élét letompítva egyfajta simogató, szeretetteljes stílust vinni a szószékre, annak érdekében, hogy nehogy kevesebben legyünk. Ez kvantitatív szemlélet (kvalitatív helyett) nagyban hozzájárul a gyülekezet felhígulásához. Templomba elsősorban nem azért járunk, hogy megnyugodjunk, épp ellenkezőleg: egy szent nyugtalanságért, hogy egyre jobban megszentelődhessen az életünk.
