(A tapolcai református istentiszteleteken időről időre találkozhatunk egy különleges, nemzetközileg is elismert, nagy tudású emberrel. Ő Prof. Dr. Dr. h.c. Pusztay János nyelvész, finnugrista, egyetemi tanár. A tudományos életben elért eredményei ellenére egy hihetetlenül szerény, egyszerű, mély hitű embert ismertem meg benne. Vele beszélgettem pályájáról, sajátosan, de valóságosan megélt hitéről.)
Szinte automatikusan adja magát az első kérdés: miért éppen finnugrisztika?
Voltaképpen teljesen véletlenül történt. A gimnázium negyedik évében az ELTE magyar-orosz szakára jelentkeztem, eredetileg magyar irodalommal szerettem volna foglalkozni, de akkoriban még választani kellett hozzá egy másik szakot. Mivel az orosz nyelv elég jól ment, azt választottam. Gondoltam magamban: elvégzem a magyar-orosz szakot, hazamegyek Szombathelyre, színházat fogok alapítani, jó ideig ez volt a tervem.
Magyar szakon volt azonban egy tantárgyunk, a Finnugor népek, heti egy órában. Az első órán a tanárunk megkérdezte, hogy mit tudunk a magyar nyelvrokonságról. Addigi tanulmányaim, olvasmányaim alapján számomra addig az volt a megfellebbezhetetlen igazság, hogy a török a magyar rokon nyelve. Persze nagy megdöbbenéssel hallgattam, hogy nekünk a finnugorok a nyelvrokonaink. A tantárgyból úgy kaptunk jegyet, hogy a félév során mindenkinek egy 20 perces kiselőadást kellett tartania egy megadott témából. Nekem – mivel felkeltette az érdeklődésemet a téma – az obi-ugoroknak, a voguloknak és az osztjákoknak a medvekultuszáról kellett egy 20 perces kiselőadást tartanom. Volt rá több mint egy hónapom. Mivel én az Eötvös Kollégiumban laktam, ahol az MTA Irodalomtudományi Intézete is volt, hatalmas könyvtárral, ahol mi, Eötvös kollégisták szabadon „garázdálkodhattunk”.
Bementem a könyvtárba, és mondtam a könyvtárosnak, hogy milyen témához kellene nekem szakirodalom. Erre kihoztak nekem egy majd fél könyvtárnyi hatalmas könyvstócot, és hihetetlenül izgalmas volt. Jegyzeteltem egy hónapon keresztül, és nem készültem el a kiselőadás időpontjára. Az órán jeleztem a tanárunknak, hogy én ezt nem tudom 20 percben megcsinálni. Ő erre megkérdezte, hogy mennyi idő kell nekem, mire mondtam neki, hogy kétszer negyvenöt perc. Nagy nehezen megkaptam, végigbeszéltem az órát, majd a következőt is, félév végén pedig csak négyest kaptam, mert valamiért – az előadások ellenére – lógósnak ítélt. Ennek ellenére, vagy éppen ezért a következő félévben is ugyanazt a tanárnőt választottam, és végérvényesen elindultam ezen a területen.
Aztán amikor harmadéves korunkban az évfolyam egy részét kiküldték részképzésre a Szovjetunióba, akkor kihasználtam az alkalmat, hogy a téli szünetben elmenjek a szomojédekhez, a sarkkör környékére, az Uralon innenre. Két hetet töltöttem ott, és ez a két hét – bár szakmailag nem sokat hozott, arra jó volt, hogy olyan könyveket tudtam ott beszerezni, amelyek aztán alapvetőek lettek későbbi munkámban.
Ezen túl innen kaptam azt az impulzust, hogy akkor a finnugor nyelvészeten belül a szamojédekkel fogok mélyebben foglalkozni.
Mi volt az, ami úgymond végképp „megpecsételte a sorsodat”?
Ötödik évre Berezcki Gábor professzor, aki akkor még a Finnugor Tanszék docense volt, és akinek kedvenc tanítványa voltam, tulajdonképpen a hátam mögött elintézte, hogy Helsinkibe menjek egy éves ösztöndíjra. A sorsom valóban el volt döntve. Sikeresen abszolváltam, majd az ötödévet is, azután pedig a tanszéken maradtam.
Az ezt követő évek, évtizedek alatt nem is akármilyen eredményességgel művelted ezt a tudományterületet, és a munkádért sokféle elismerésben is részesültél. 1997-ben Apáczai-díj, 2008-ban Prima Primissima-díj tudomány kategóriában, 2010-ben pedig a finnugor népek felemelkedésért végzett tevékenységedért „a Finn Oroszlánrend 1. osztályú lovagja” rangos kitüntetést kaptad, ezeken felül több külföldi egyetemnek vagy a díszdoktora. A kapott díjak, elismerések közül melyikre vagy a legbüszkébb?
Mindegyiknek örülök, mindegyiket más-más tevékenységemért kaptam, mégsem az általad felsoroltak közül választanék. Sok évvel az Apáczai-díj átvétele után egy fogadáson egy, a Nyíregyházi Főiskola rektora, egyébként irodalmár professzor köszönte meg azt, hogy mi Szombathelyen az 1990-es évek első felében,amikor a Berzsenyi Dániel Főiskolának voltam főigazgatója, olyan példát mutattunk, amit ők követtek, és ezáltal lett a Nyíregyházi Főiskola egyetemmé. Erre a szóbeli közlésre vagyok személy szerint talán a legbüszkébb.
Amikor itt, Badacsonytomajban tartózkodsz, hűséges látogatója vagy a tapolcai református gyülekezetnek, amikor alkalom van rá, élsz az úrvacsora sákramentumával. Mit jelent számodra a hit?
Én tudom, hogy Isten VAN. Tulajdonképpen ha belegondolok abba, hogy az én életem hogy alakult, azt kell látnom, hogy az életem nagy döntéseit nem én hoztam, hanem egyszer csak ott voltak. Nekem Valaki mindig állította a váltót. A privát életben talán nem mindig, de összességében igen. A magyarban hiányzik a szenvedő szerkezet, de teológiailag sokat mond, ha azt mondom: énrám „figyelve van”, és én „őrizve vagyok”.
Nem tudom, miért, azt sem tudom, hogy meddig, nem is akarom tudni. Ezen felül érzem, hogy az életem nehéz pillanataiban mindig ott volt Valaki mellettem, fölöttem, mögöttem, bennem.
Ezen felül mindig egy hatalmas csoda, amikor ez az engem őrző Isten Jézus Krisztusban megmutatja az igazi arcát.
Említetted korábbi beszélgetésink során is, hogy eredetileg katolikus vallású voltál. Mi volt az, ami a református hit felé vonzott téged?
Leginkább az, hogy én tudok beszélni az Istennel, közvetlenül, és nincs szükségem közvetítőre. Az ragadott meg leginkább, hogy te nem közvetítesz Isten és közöttem. Viszont az igehirdetésben rendkívül sokat kapunk. Olyan lelki pluszt, és értelmezési pluszt, ami nagyon sokat jelent a hitünk fejlődése szempontjából.
Idén a reformáció 500 éves évfordulóját ünnepeljük. Szerinted miben lenne szükségünk nekünk, keresztyéneknek, és leginkább reformátusoknak a megújulásra?
Nem is reformátusokra fordítanám le a válaszomat, hanem az egész nyugati keresztyénségre.
Mindenekelőtt azt kellene meglátni, hogy a Nyugat keresztyén világ. Ezen belül a protestantizmus meglátásom szerint három fontos dolgot adott ehhez a világhoz: demokrácia, fejlődés, és a tudás értékelése.
Ezt kellene hangsúlyozni, mert ez megakadályozhatná az emberiség jelentős részét abban, hogy bábként tudják mozgatni olyan háttérerők, amelyekről nekünk csak sejtéseink lehetnek, de időnként egyre nyilvánvalóbbá válik a jelenlétük és a szándékuk, és amelyek le akarják zülleszteni erkölcsileg és tudás szempontjából az emberiség jelentős részét azért, hogy uralkodni tudjanak rajtuk.
Nemrégen javasoltam egy nyelvészeti konferencia megszervezését, amit, ha Isten segít megtartunk november 6-án, és amelynek címe az lesz: Gátszakadás. Ez azt jelenti, hogy Luther lefordította egy népnyelvre a Bibliát, és ezzel mintát, példát teremtett egész Európa számára. Ebben is jelentős volt a reformáció.
Össze kellene fogni a nyugati keresztyénség szellemében, hogy megőrizzük Európát a megsemmisüléstől, vagy éppen a teljes erkölcsi lezüllesztéstől.
Ennek érdekében vállalnunk kellene a korabeli reformátorok bátorságát, hitvalló őseink bátorságát, ahogy a gályarabságot is vállalták. Vállalni azt, hogy mondjuk meg, hogy mi az igaz út, és vezetni a népet, nem pedig tapicskolni a langyosban, mert a langyosokat kiköpi az Úr, és én nem szeretnék kiköpött lenni.
Köszönöm a beszélgetést!
Én is köszönöm!
