Bevezetés:
Miután áttekintettük a fontosabb kegyelmi ajándékokat, a mai bibliaóránk témája a nyelveken szólás, annak magyarázata, és a prófétálással való kapcsolatuk lesz, sőt még a következő bibliaórán is erről fogunk beszélni. Talán furának tűnik, hogy erre az egy (vagy a magyarázattal kettő) kegyelmi ajándékra rászánunk két bibliaórát, de annyi a zűrzavar a fejekben ezzel kapcsolatban, hogy muszáj alaposan rendbe tenni. Tesszük ezt az 1Kor 14 alapján, ez az egyetlen fejezet ugyanis a Bibliában, amely az egyetlen komplex tanítást adja erről a témáról.

Én most igyekszem róla a lehető legteljesebb tanítást adni róla, minden teológiai skatulyától mentesen, egyedül a Szentírás alapján. A következő alkalommal pedig egy kicsit a gyakorlati oldaláról közelítjük meg a témát.

Először is le kell szögeznünk, hogy egyházunkban a legtöbb lelkész borzasztó pocsék, bibliátlan módon tanít róla, még csak nem is szesszacionista módon. Csak egy példaként: egyszer jelen voltam a Pápai teológián egy vizsgán, ahol a katechéta hallgatótól megkérdezte a tanár, hogy mi a nyelveken szólás, mire a válasz: “extatikus, rajongó önkifejezési forma, amit Pál egyértelműen elítél”. Én döbbenten, de udvariasan megkérdeztem tőle, hogy biztos-e ebben, mire sértődötten azt mondta, igen, teljesen biztos, a férje fogalmazta meg neki így, aki lelkész. Én annyit mondtam, hogy lehet, hogy lelkész, de hogy egyszer sem olvasta még végig az 1Kor 14-et, az teljesen biztos, mert akkor nem mondott volna ilyet (ráadásul ismertem is a férjét, nem is voltunk rosszban).

Mi sem olvassuk végig a fejezetet, hiszen nagyon hosszú, viszont minden lényeges dolgot kiemelünk belőle, úgyhogy legyen itt kinyitva a Bibliánk. Otthon viszont javaslom, hogy mindenki olvassa el, az elhangzottak fényében.

I. A nyelveken szólást görög eredetű szakkifejezéssel “glosszáliának” szoktuk nevezni, bár ebben a formában nem fordul elő az Újszövetségben. Ott vagy a “lalein glósszé” kifejezés szerepel (nyelveken szólni, beszélni”, vagy a “gené glósszón” (nyelvek nemei, fajai).

II. Amit első renden tisztázni kell, az az, hogy a jeruzsálemi pünkösdi nyelvcsoda (ApCsel 2,1-13), és a korinthusi nyelveken szólás teljesen más dolog (bár bizonyos esetekben nem teljesen elszigetelhető a kettő egymástól, erről a következő alkalommal fogunk beszélni).

  1. A jeruzsálemi pünkösdi nyelvcsoda arról szólt, hogy mind, akik ott voltak, az idegen anyanyelvű zsidók, akik részt vettek a jeruzsálemi ünnepen, mind a maguk nyelvén értették az “Isten felséges dolgait”, amit az apostolok prédikáltak.
  2. A korinthusi nyelveken szólás ezzel szemben olyan beszéd, amelyet gyülekezeti közösségben “meg kellett magyarázni”. Ehhez tehát kapcsolódik egy másik természetfeletti képesség, az, hogy valaki a nyelveken szólást meg tudja magyarázni. Az eredeti görögben ez a magyarázás az 1Kor 12,10-ben a “herméneia”, azaz “fordítás, tolmácsolás”, az összes többi helyen pedig a “dierméneüó”, amely szintén jelenthet fordítást, tolmácsolást, de első renden inkább a “homályos, érthetetlen dolgok közérthetővé tételét, magyarázatát” jelenti.

III. Aztán tisztáznunk kell azt is, hogy valódi nyelvekről van szó, vagy extatikus hangokról? Ezzel kapcsolatban két igére kell kitérnünk!

  1. Egyrészt az 1Kor 14 azt mondja a 10. versben, hogy “Ki tudja, hányféle nyelv van ezen a világon, és egyik sem értelmetlen” (1Kor 14,10). A másik ige, amiről beszélnünk kell: “Ha emberek vagy angyalok nyelvén (glósszaisz) szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom” (1Kor 13,1).
  2. Itt Pál emberek és angyalok “nyelveiről” beszél, többes számban. Valahol itt van a nyelveken szólás egyik nemének a titka: egyeseknek Isten megadja azt a képességet, hogy az “angyalok nyelvein” tudjanak beszélni. Ez itt nem csak költői kifejezés! Ugyanakkor emberek “nyelveiről” is beszél.
  3. A glosszáliák tehát lehetnek:
  • angyalok nyelvei, mint mondtam, nem költői kifejezés, a glosszália, amely által a hívőnek a mennyei seregek magasztalásában lesz része, nem azonosítható egyetlen kihalt vagy ma beszélt emberi nyelvvel, mert nem is emberi nyelv (talán különös, de ma ez a leggyakoribb),
  • kihalt, de egykor beszélt emberi nyelvek (ma ez ritkább),
  • ma is beszélt idegen, emberi nyelvek (ma ez a legritkább),
  • természetesen mindháromra érvényes, hogy anélkül, hogy a nyelveken szólók ezeket a nyelveket tanulták volna valaha, tehát ez egy természetfeletti ajándék, és az utóbbi kettőre is vannak dokumentált esetek,
  • mindig az adott gyülekezeti vagy egyéb kontextus dönti el, hogy a Szentlélek melyiket használja, a nyelveken szóló által, főleg a harmadik funkcionálhat ma is hasonló módon, mint a pünkösdi nyelvcsoda, de erről részletesebben – ahogy mondtam – a következő alkalmon szólnék.
  1. A nyelveken szólásban tehát minden kétséget kizáróan nyelvekről van szó, grammatikával, szókinccsel, mondattannal, egyszóval mindennel, ami egy nyelvet jellemez.
    A kuntinúacionisták általában ezen az állásponton vannak, én magam is.
    Ezzel szemben a karizmániákusok, pünkösdiek, és a karizmatikus katolikusok egy része azt állítja, hogy a nyelveken szólás nem nyelv ebben az értelemben, csupán extatikus hangok egymásutánisága.

IV. Mit is jelent a “gené glósszón” (nyelvek nemei, fajai) kifejezés?

Ha a Bibliát minden szempontot figyelembe véve, a legteljesebben akarom értelmezni, akkor a következőket szögezhetjük le:

  • jelentheti azt, hogy többféle nyelven beszélni,
  • a nyelvek nemei jelenheti azt, hogy “emberek és angyalok” nyelvein beszélni,
  • és jelentheti azt, hogy különböző funkcióval nyelveken beszélni.
    Valószínű, hogy valahol mindhármat jelenti.

V. Az utóbbi alapján pedig fel kell tennünk a legfontosabb kérdést: mi is a nyelveken szólás funkciója?

  1. A szesszacionisták egyoldalúan azt állítják, hogy a nyelveken szólás ajándéka csak a apostoli kor sajátossága, és “kijelentés-ajándék” volt, hasonló a prófétáláshoz, elvitatják a glosszália “imádság-ajándék” funkcióját. Minden mai megnyilvánulást csalásnak, vagy pszichológiai hatásnak tulajdonítanak, általában rámutatnak arra, hogy a karizmatikus gyülekezetekben egyébként sem biblikusan gyakorolják (ez nagy részben jogos is, de alapvetően még sincs igazuk a szesszacionistáknak).
  2. Az egyoldalú megközelítés az 1Kor 14 egyoldalú értelmezéséből adódik. Az igazság az, hogy ha egységében, komplexen, elfogulatlanul értelmezzük az 1Kor 14-et, akkor azt kell mondanunk, hogy a nyelveken szólás egyrészt, és elsősorban imádság-ajándék, amely nem szorul nyilvános magyarázatra, ha nem nyilvánosan történik (magának viszont a nyelveken szóló megmagyarázhatja, ha nem közösségben imádkozik nyelveken). Másrészt és másodsorban kijelentés-ajándék, amely ha nyilvánosan szól, azt meg kell magyarázni, akár maga a nyelveken szóló magyarázza meg, akár egy másik hívő, akinek a magyarázás ajándéka adatott.
  3. Igék arra, hogy a nyelveken szólás imádság-ajándék:

“Törekedjetek a szeretetre, buzgón kérjétek a lelki ajándékokat, de leginkább azt, hogy prófétáljatok. Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat. Aki pedig prófétál, emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal. Aki nyelveken szól, önmagát építi, aki pedig prófétál, a gyülekezetet építi” (1Kor 14,1-4)

Itt egyértelműen megkülönbözteti, sőt egymással szembe állítja az apostol a nyelveken szólást, mint imádság-ajándékot, és a prófétálást, mint kijelentés-ajándékot.

“Mert ha nyelveken szólva imádkozom, a lelkem (pneumá mou) ugyan imádkozik, de az értelmemet nem használom” (1Kor 14,14)

Itt egy nagyon fontos adatot közöl az apostol, innen tudjuk meg gyakorlatilag, hogy a bibliai antropológia szempontjából mi is történik a nyelvimádságnál. Ehhez azonban tartanunk kell egy rövid, dióhéjnyi bevezetést a bibliai antropológiába.

Az ember alkotóelemei szempontjából (hány alkotóelemből áll is az ember) két keresztyén modell létezik:

  • dichotómia: test (szóma vagy szarx) és lélek (pneuma vagy pszüché)
  • trichotómia: test (szóma vagy szarx), lélek (pszüché), és szellem (pneuma).

Melyik a helyes modell? A maga merev, dogmatikus módján szerintem egyik sem.

A saját véleményem a dichotóm és trichotóm modell között van valahol félúton, azaz az ember két alkotóeleme a test (szarx vagy szóma) és a lélek-szellem (pszüché-pneuma). A lélek-szellem egymástól el nem választható, de megkülönböztetendő.
A megépült lelki templomot, a hívő embert is szépen ábrázolja ki a Szent Sátor szimbolikája:

  • pitvar – test,
  • szentély – megszentelt pszüché (lélek)
  • Szentek Szentje – pneuma (szellem), mint az Isten lakóhelye, az Istennel való kapcsolat helye. A szentély és szentek szentje egy épület, de a kárpit elválasztja őket egymástól.

Én tehát a magam részéről elutasítom

  • mind a merev dichotómiát, amely egyszerűen csak egymással felcserélhető, szinonim fogalmaknak tartja a “pneumát” és a “pszüchét”,
  • mind a merev trichotómiát, amely minden esetben egymástól el akarja választani, meg akarja különböztetni a kettőt.
  • A merev dichotómiánál sokkal összetettebb, a merev trichotómiánál pedig sokkal dinamikusabb az ember belső világa, különösen a hívő emberé.

Egy nem hívő ember esetében a “pszüché” a saját emberi érzések, vágyak helye, ettől “érzéki”, a “pneuma” pedig nem aktív (vagy más irányban aktív).

A hívő ember esetében az újjászületéskor megelevenedik a “pneuma”, Isten “Pneumájának”, a Szentléleknek a hatására, aztán a megtérésben és a megszentelődésben fokozatosan “átpneumatizálódik”, “átszellemül” a “pszüché”. Valamennyi érzékiség (az óember) azonban még marad benne, amely felerősödhet, akár újra “érzékivé” válhat.

Emiatt a dinamizmus miatt van az, hogy ezek a fogalmak (a “pszüché” és a “pneuma”) a Szentírásban egyrészt sokszor – részben vagy egészben – fedik egymást, másrészt sokszor megkülönböztethetőek, vagy épp egymással szemben állnak, nem pedig azért, hogy egyik igehelyből a dichotómiát, a másikból pedig a trichotómiát igazoljuk. Hiszen a Szentírás szavai mögött élet van, a maga sokszor mozgalmas, belső folyamataival, amiket nem lehet egyoldalúan vagy egyik, vagy másik statikus, dogmatikus modellbe zárni.

Ennek tudatában térjünk vissza témánkhoz!

Egy “hagyományos” imádság úgy működik, hogy az ember megszentelt, átszellemült “pszüchéből” és elméből imádkozik, amely az ember “pneumáján”, mint egy “csatornán” keresztül, összekapcsolódva az Isten “Pneumájával”, a Szentlélekkel feljut Istenhez. A hagyományos imádságban tehát az ember elméje és a megszentelt “pszüchéje” aktív.

A nyelvimádságnál ellenben az ember elméje kikapcsol, csak a “pneumája” aktív, kapcsolatban Isten “Pneumájával”, tehát a Szentlélekkel, akitől jönnek a szavak, és akihez visszajutnak a szavak, és – mivel a kettő nincs elválasztva egymástól – ez építő, “lélekemelő” hatással van a “pszüchére”. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a “pszüché” újra és újra nagyon intenzíven “átpneumatizálódik”, “átszellemül” (hasonló módon, mint az újjászületés esetében). Innen érthető meg, hogy miért mondja Pál, hogy építő. Azért, mert ily módon a megszentelődés folyamatát erősíti, mégpedig rendkívüli módon. Az ember értelme pedig akkor kapcsolódik be, ha egyúttal a magyarázat is működik.

Térjünk vissza akkor az 1Kor 14-re!

“Mert ha csak lélekkel (pneuma) mondasz dicséretet, akkor aki az avatatlanok helyét foglalja el, hogyan fog áment mondani a te hálaadásodra, amikor nem is tudja, mit beszélsz? Mert a te hálaadásod ugyan jó, de a másik nem épül belőle. Hálát adok Istennek, hogy mindnyájatoknál jobban tudok nyelveken szólni, de a gyülekezetben inkább akarok öt szót mondani értelemmel, hogy másokat is tanítsak, mintsem tízezer szót nyelveken” (1Kor 14,16-19).

Röviden: Pál itt egyértelműen azt fejezi ki, hogy ő is inkább privát imádság-ajándékként használja a nyelveken szólást, a gyülekezetben inkább prófétál, vagy tanít.

  1. Igék arra, hogy a nyelveken szólás kijelentés-ajándék is:

“Szeretném ugyan, ha mindnyájan szólnátok nyelveken, de még inkább, ha prófétálnátok; mert nagyobb az, aki prófétál, mint az, aki nyelveken szól, kivéve, ha meg is magyarázza, hogy a gyülekezet is épüljön belőle” (1Kor 14,5)

“Ezért aki nyelveken szól, imádkozzék azért, hogy magyarázatot is tudjon adni” (1Kor 14,13).

Tehát a magyarázattal együtt valóban kijelentés-ajándékká válhat a nyelveken szólás, de csakis azzal! Ugyanakkor azzal, hogy “szeretném, ha mindnyájan szólnátok nyelveken”, kifejezi az apostol, hogy önmagunk építése is fontos! Nem jelenthető ki, hogy én csak és kizárólag egy másik hívő által épülhetek, a Szentlélek nekem adott ajándéka által pedig nem építhetem önmagamat.

“Ha nyelveken szól is valaki, ketten vagy legfeljebb hárman szóljanak, mégpedig egymás után; egyvalaki pedig magyarázza meg! Ha pedig nincs magyarázó, hallgasson a gyülekezetben, csak önmagához szóljon és Istenhez!” (1Kor 14,27-28)

  • Ez a két vers tulajdonképpen a szintézise a dolognak, jelen van benne mindkettő. Ezt az apostol már a nyelveken szólás és a prófétálás szabályozásaképpen írja le.
  • Ugyanakkor, hogy a gyülekezet “át ne essen a ló másik oldalára”, már előre hozzáteszi a fejezet végén: “törekedjetek a prófétálásra, de a nyelveken szólást se akadályozzátok!” (1Kor 14,38b).

Két fontos konklúzió:

  • A nyelveken szólás elsősorban a privát imaéletben használandó imádság-ajándék, amellyel a nyelveken imádkozó önmagát építi, és csak másodsorban, gyülekezeti közösségben, magyarázattal együtt kijelentés-ajándék,
  • Pál egyáltalán nem ítéli el, nem is tiltja, csupán szabályozni akarja a gyülekezetben való használatát.

Befejezés:
Egyelőre ennyit szerettem volna elmondani, ezzel a biblikus megalapozás nagyjából meg is lenne. A következő alkalom gyakorlatibb lesz, kicsit “belépünk a mába”. Egyrészt beszélünk majd arról, hogy körülbelül mit tartsunk a ma, pünkösdi/karizmatikus körökben tapasztalható nyelveken szólásokról, ezek forrásairól, egy-két releváns ige erejéig visszatérünk majd az 1Kor 14-re, és beszélünk egy kicsit a magyar református karizmatikus ébredésről (mert ilyen is volt).

Facebook Comments