És akkor az ő színe előtt azzal biztatjuk a szívünket, hogy bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud. (1Ján 3,19b-20)

Különös, de reményt keltő ige. Amikor elolvastam, rögtön az jutott eszembe, hogy ez – hogy a szív elítél – csak azzal történhet meg, akinek van szíve.

Ha megesik velünk néhanapján, hogy a szívünk elítél, az már egy biztató kezdet. Azt mutatja, hogy a szívünk működik. A szív nélküli, vagy megkövesedett, egocentrikus ember szívével ez ritkán esik meg. Bármit tesz, a szíve felmenti, mert mindent jónak gondol, a rosszat is.

Ha a szívünk elítél, az két dolgot jelenthet. Jelentheti azt, hogy bűnt követtünk el, és a szív jogosan ítél. Elítéli bennem a haragot, tisztátalanságot, az Isten akaratával való ellenkezést.

És jelentheti azt, hogy félrevezet a szívem. Elítél amiatt, ami miatt pedig nem kellene, mert valaki hamis bűntudatot ébreszt bennem. Ebben az esetben megvizsgálom Isten igéjének tükrében, hogy vajon valóban vétkeztem-e?

De ha nem is sikerül megnyugtató választ találnom, vagy éppen bűnösnek találom magamat, mindkét esetben két fontos örömhír hangzik! Az egyik az, hogy Isten nagyobb a szívemnél. Ha jogosan elítél is, és ezt bűnbánattal Istenhez fordítom, Ő felment.

És Ő mindent tud, és ezzel a mindent tudásával elválasztja a hamis ön-ítéletemet az igaztól. És ha Hozzá fordulok, – bárhogy is van – felment, megbocsát.

Facebook Comments