(Megjelent a Dunántúli Református Lap 2016. évi karácsonyi számában.)

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! – mondja Istenetek. Beszéljetek szívhez szólóan Jeruzsálemmel, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az Úr keze minden vétkéért. Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Készítsetek egyenes utat Istenünknek a kietlen tájon át! Emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom, legyen az egyenetlen egyenessé és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt. – Az Úr maga mondja ezt. Egy hang szól: Kiálts! Én megkérdeztem: Mit kiáltsak? Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha ráfúj az Úr szele. – Bizony, csak fű a nép! Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad.” (Ézs 40, 1-8)

Ebben a vérbeli adventi igében már az elején tisztáznunk kell egy fordítási kérdést. Az eredeti héber szöveg szerint nem valaki külső személynek, csoportnak szól a felszólítás, hogy vigasztalja meg a fogságban lévő népet, szó sincs tárgyesetről, hanem így szól a mondat: „vigasztalódj, vigasztalódj, én népem”!

Már az elején hatalmas, eszméltető adventi üzenet ez: nincs külső vigasztalás! Vigasztalni csak az tud, akivel egy népben, egy lélekben, egy hitben vagy. Minket, keresztyén embereket advent idején sem vigasztalhat meg valami külső erő, sem a világ adventjének harsogó pompája, sem egy kedvezőnek tűnő elnökválasztási eredmény, sem ilyenkor szokásos, unalomig ismert lózugok és közhelyek, csakis az Isten vigasztalása. Az Isten vigasztalása, aminek a lényege: megnyugvás, megbánás, megengesztelődés, Isten előtti dolgaink rendezése. Mindig, minden adventnek ez az alapja.

A felolvasott vigasztaló prófétai ige szerint két alapvető feltétele van az Úr érkezésének és a benne való vigasztalásnak.

Az egyik, hogy elismerem, hogy múlandó vagyok, és ezen a földi világon múlandó minden, de egyúttal megvallom, hogy van, ami örök! Mert minden elhervad és elszárad, az esküvői csokor, a síromon a koszorú és a virág. Ünnep végén az adventi koszorúk és a karácsonyfák mind elhervadnak. Elhervadnak és elszáradnak a nagy emberi tervek és elképzelések, és bizony, ha én magam is csak ezekben bízom, akkor elhervadok és elszáradok én magam is végérvényesen.

De Istenünk igéje örökké megmarad! Ami bennem Isten igéje és Isten igéje szerinti, az megmarad. Akkor elenyészhetek, elhervadhatok és elszáradhatok, az, ami bennem örök és maradandó, az megmarad. Elhervadhatnak akkor a karácsonyfák, az adventi koszorúk, az advent és a karácsony melegsége, szeretete megmarad, mert az Istentől, Isten igéjéből van.

A másik: „emelkedjék föl minden völgy, süllyedjen le minden hegy és halom”! Mielőtt az Úr érkezik, töltsünk fel minden szakadékot, ami elválaszt egymástól embert és embert. Emelkedjünk fel advent és karácsony idején minden emberi mélységből, legyen az élethelyzet, vagy erkölcsi mélység.

És döntsünk le minden magaslatot, amelyek olyan sokszor bálványaink helyei! Legyen ez az advent az elszánás ideje. Amelyben elszánjuk magunkat végre, hogy ledózeroljunk minden hegyet és magaslatot, amelyre feltekintünk, vagy amelynek a tetején mi magunk vagyunk. Minden bálványt bele a szakadékba, Krisztus lába hagy taposson rajta, ha hozzánk érkezik! Legyen ezen az adventen és karácsonyon a Megváltónak „sima útja” hozzánk!

„Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember egyaránt.” Ezt csak akkor látjuk meg, ha felszállunk mélységeinkből, és lerontjuk saját magasságainkat, és tudunk végre a horizontra tekinteni. Előretekinteni a Megváltóra, és vele az eljövendő világ erejére, mert erőnk csak ebből lehet. Az eljövendő világ erejéből, az eljövendő világ erejével ebben a világban.

Akkor lehet Istentől saját, összehasonlíthatatlanul egyedi és igaz vigasztalásunk, megbékélésünk, megnyugvásunk.

Így kívánok minden olvasónknak békés, Istentől megáldott karácsonyt és boldog új esztendőt!

Facebook Comments