Ne nézd el, ha embertársad szamara vagy marhája kidől az úton. Ne menj el mellettük közömbösen, hanem segíts neki lábra állítani azokat! (5Móz 22,4)

Első olvasásra mondhatjuk, hogy ez egy számunkra elavult, érvényét vesztett parancsolat. Hiszen manapság már faluhelyen is ritkán látunk szamárral vagy marhával közlekedő, terheket hordó embereket. De ha így gondolkodunk, akkor csak a törvény betűjét vesszük figyelembe, elfelejtkezve annak szellemi tartalmáról.

Az ókorban – nálunk falun nem is annyira régen – egy család számára nagyon gyakran egyetlen szamár vagy marha volt egy egész emberi egzisztencia alapja, amely biztosította az életet, a továbbhaladást.

Ma is léteznek emberi egzisztenciák, és ma is ki tudnak dőlni, egyik pillanatról a másikra (sőt, ma egyre inkább). A hívő ember ilyenkor egy dolgot ne tegyen, és egy dolgot tegyen.

Nem szabad elnéznünk (az eredeti héber szöveg szerint: félrenéznünk, elnéznünk mellette), meg kell látnunk, észre kell vennünk, szembesülnünk kell vele.

És segítenünk kell neki lábra állítani elesett életét, egzisztenciáját. Nem helyette megtennünk, amíg ő csak vár és néz, de segítenünk. Mégpedig önzetlenül, viszonzást nem várva. Ha tudunk, anyagiakban, ha tudunk, vigasztalásban, bármiben, ami nekünk adatott.

Szomorú, hogy magukat keresztyénnek mondó emberektől hallunk “nekem sem segített senki, én sem segítek” típusú megnyilatkozásokat. Megint más “keresztyének” segítenek, de megkérik az árát – kamatostul, mert úgy diktálja a korszellem.

Az ilyen ember ne áltassa magát: ebből is meg kell térni. Isten adjon szándékot arra, hogy hívő emberként meg tudjunk szabadulni az ilyen világias minták követésétől!

Facebook Comments