(Veres András győri megyéspüspök augusztus 20-i szentbeszédében megtámadta a lombikprogramot, illetve az azt további támogatásokkal bővíteni kívánó magyar kormányt. Rá következő csütörtökön egy interjúban pedig megerősítette, hogy bűnösök a lombikprogramban részt vevő párok.)

A püspök úr kijelentésében nem is az a legnagyobb baj, amire most mindenki rácsapott. Persze az is. Veres András püspök a legfőbb és legszentebb nemzeti ünnepen szerette volna a keresztyén értékrendet hangsúlyozni, illetve azt, hogy a kormány egynémely intézkedése ezzel nem kompatibilis. Ha józanul és elfogulatlanul nézzük, akkor bizony találhatott volna fajsúlyosabb példát a kormány intézkedései között, amelyek nem a keresztyén értékrendet tükrözik. Ez önmagában nem baj, hiszen egy kormány sem teheti ezt, nem is az a feladata. Krisztus földi királyságának eljövetele nem egy politikai kormány műve, annak kimunkálása nem lehet feladata.

Veres András kijelentésében az a baj, hogy miközben prófétai hangon akart megszólalni, megtámadta azt az intézkedést, amely éppenséggel egy jó, üdvözlendő, nemzet- és népességpolitikai szempontból is jelentős döntés, és teológiai szempontból sem kifogásolható, ellenben megosztó nemcsak hívő-nem hívő viszonylatban, hanem a felekezetek közötti viszonyban is.

Ha már a püspök úr fennen szónokol bűnről, akkor szóljunk az ő legfőbb bűnéről, az igazi prófétai szó elhallgatásáról, helyette álprófétai szó pufogtatásáról, egy abszolút célt tévesztett vagdalkozásról. Ha szépen is akarok fogalmazni, sem más ez, mint gyávaság.

 

De érintettként inkább én is a második legnagyobb hibáról szeretnék beszélni. Elítéli a lombikprogramot és az abban részt vevő párokat. A katolikus médiumok persze rögtön igyekeztek védelmükbe venni a püspök megnyilatkozását, többek között a Szemlélek blog, amelyen Gégény István idézi a Katolikus Egyház Katekizmusának vonatkozó részét. A Katekizmus szerint: “a gyermek létét megalapozó cselekedet többé már nem olyan aktus, amelyben két személy kölcsönösen odaadja magát, hanem olyan aktus, mely a magzat életét és identitását orvosok és biológusok hatalmára bízza, és az emberi személy eredete és sorsa felett a technika uralmát vezeti be”. Éppen csak arról a döntő pontról nem beszél, ami egy gyermektelen házaspárt motivál arra, hogy végső megoldásként a lombikprogram segítségét vegye igénybe.

Én református lelkész vagyok, élő hitű, Krisztussal naponkénti személyes kapcsolatban lévő, megváltott embernek tartom magam. Hosszas megfontolás eredménye volt, hogy a feleségemmel a lombikprogram segítségét vettük igénybe, amelynek lehet megkérdőjelezni a legitimitását a természetjog és a vallásbölcselet alapján, de a Szentírás alapján semmiképpen sem.

Két inszemináció, majd beültetés utáni kettős vetélés, a második beültetés sikertelensége után a harmadik sikeres lett, megszületett pár napon belül 5 hónapos kisfiam, Nátán Ruben. Az egész folyamat alatt és annak végeztével nagyon fontos dolgokra döbbentem rá.

Rádöbbentem arra, hogy való igaz: nem kölcsönös szexuális odaadásból fogant a gyermekem, hanem valami annál is nagyobb dologból. Az egymás iránti szeretet és türelem, és az egymás iránti kölcsönös áldozatok sorozatának gyümölcse lett a kisfiam. Ezek a dolgok nem szentek Veres András szemében?

Hiszen pontosan ezek azok, amelyek lehetővé teszik egy ember igazi, új életét is Krisztusban és Krisztus által. Nemcsak a Krisztussal való misztikus közösség, hanem Isten azt megelőző szeretete és türelme, Krisztus értünk hozott áldozata. A gyermekért való harc hosszú útja, a megpróbáltatások kimunkálják az ezeket a krisztusi vonásokat, amelyek elegendő legitim szellemi alapok egy új élet születéséhez, legalább annyira szentek, mint az egymásnak való kölcsönös önátadás.

 

Rádöbbentem arra, hogy mennyire Isten hatalmában van továbbra is az élet adásának folyamata. A lombikprogram csupán egyenlő esélyt teremt, nem nagyobb, automatikus sikert. A terhesség – bármennyire is csúnya szó – nem a fogantatástól számít, hanem a beágyazódástól. Az én meglátásom szerint a fogantatástól számítva, tehát a megtermékenyített petesejt egy potenciális élet. Valódi életté akkor válik, amikor teljes integritásba kerül az anya szervezetével. Akár méhen kívül történik a megtermékenyítés, akár méhen belül, ennek folyamata továbbra is Isten hatalmában van. Szó sincs arról, hogy “az emberi személy eredete és sorsa felett” a technikának kizárólagos uralma lenne. Minden lombikos pár esetében a gyermekáldás mögött van egy erős akarat, és Isten áldása, ami után egy lombikos pár – tapasztalatból mondom – sokkal inkább Isten ajándékának tudja tekinteni a gyermeket, mint azok, akiknek spontán, adott esetben nem kívántan “összejön”.

Ezzel nem azt mondom, hogy a potenciális élet nem szent, nem védendő, nem kell neki minden esélyt megadni, hogy az anya szervezetébe integrálódva valódi életté váljon. Mi aláírtunk egy dokumentumot, amelyben a fel nem használt embriókat sem a tudományos kutatás céljára, sem megsemmisítésre nem engedélyezzük, csakis adományozásra más párok számára. Isten előtti felelős döntést hoztunk, tanítóhivatali tekintély nélkül, érett, felnőtt keresztyénként, ahogy egymástól függetlenül, a Szentírás elvei alapján sok más keresztyén – köztük katolikus – házaspár.

Persze egyáltalán nem biztos, hogy az adományozásra sor kerül. Szeretnénk még gyereket, és mivel nem biztos a további eljárások sikeressége, valószínű, hogy minden embrió fel lesz használva. Igenis lehet ezt az orvostudomány által adott módszert felelősen, az élet iránti tisztelettel végezni. Ez mindenkinek a saját felelőssége.

Nem vitatom, hogy Veres András szavaiból nem hiányzik az élet maximális tiszteletének szándéka, ami önmagában nemes, jó, és keresztyéni szándék.

Mi az, ami hiányzik?

Hiányzik a keresztyéni empátia, a élet fogalmának egy átfogóbb értelmezése. Nemcsak egy megtermékenyített petesejt egy potenciális élet, és nemcsak a biológiai élet az élet. Az életet élni kell, felelősen, Isten iránti engedelmességgel. Az élet szent örömeivel, bánataival, körülményeivel együtt. Egy házaspár organikus egysége is élet, amely vágyik a kiteljesedésre, egy (vagy több) gyermek érkezésére. Veres András, miközben védi a megtermékenyített petesejt élet-méltóságát, – önmagában helyesen – tökéletesen érzéketlen egy átfogóbb értelemben vett élet méltóságával szemben, megnyomorítva ezzel sok ezer keresztyén ember lelkiismeretét.

Hiányzik ennek az átfogóbb értelemben vett élet finomságainak, egyéni kontextusainak figyelembevétele. Egy orvosi technikát abszolút értelemben elvetendőnek, rossznak tartani azért, mert sokan – vitathatatlanul – nem felelősen élnek vele, na ez igazi bigottság. A keresztyén út az, hogy bizonyságot teszek a többi embernek az evangéliumról és az élet szentségéről, nem pedig az, hogy küzdök az egész eljárás létjogosultsága és támogatása ellen, és azokat is bűnösnek bélyegzem, akik felelősen, az élet szentségének tiszteletben tartásával élnek vele.

Most is, miközben írom ezeket a sorokat, itt van mellettem a kisfiam. Nátán, Isten ajándéka. Benne Isten kegyelme tükröződik. Hálát adok érte, és hálát adok azért, hogy a feleségem átélhette Éva áldását. Hogy pecsétje lehetett annak a kegyelemnek, amelyet Isten a bűnbe esett embernek adott. Hálát adok, hogy átélhette Anna áldását, és elmondhatta vele együtt: “ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amivel hozzá folyamodtam” (1Sám 1,27). A legkevésbé sem érzem magam bűnösnek.

 

Ha találkoznék vele, három dolgot kérnék Veres Andrástól, mint pásztor a pásztortól.

Ne legyen olyan, mint a farizeusok és a tudatlan tanítványok, hogy felteszik a kérdést: “ki vétkezett, ez, vagy a szülei?” (Jn 9,2b). A válasz megvan: “nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei” (Jn 9,3b).

Lássa meg a hitetlen Tamás történetében a lényeget: ő csak át akarta élni azt, amit a többiek átéltek. És csak érte egy héttel húsvétvasárnap után megnyílik az ég, megtörténik a nagy átélés, Jézus jelenlétének megtapasztalása.

 

Veres András illegitim módon Isten akaratával ellentétes dolognak tartja több ezer gyerek születését, és több ezer szülő örömét, bűnösnek bélyegezve őket. Lépjen le erről a cseppet sem jézusi útról, hogy beteljesítse az apostoli parancsot:

“Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal. Egymással egyetértésben legyetek, ne legyetek nagyratörők, hanem az alázatosakhoz tartsátok magatokat. Ne legyetek bölcsek önmagatok szerint” (Róm 12,15-16).

 

Tanuljon jézusi lelkületet, ugyanakkor bátor, felelősségteljes prófétai szóval az ellen emelje fel a szavát, ami valóban bűn! Ez lenne az ő feladata.

 

Molnár Csaba Bertalan, református lelkész