És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. (Lk 24,30-31)
A emmausi tanítványok történetéből való ez a két igevers, amelyet a magam részéről az egész történet szívének és tetőpontjának tartok.
Két tanítvány a feltámadás napján emmausba indul, egymással beszélgetve, reménytelenül. Melléjük szegődik Jézus, de nem ismerik meg, Ő elkezdi magyarázni az Írásokat, közben megérkeznek Emmausba. Jézus úgy tesz, mintha tovább akarna menni, de behívják magukhoz. Itt következik az idézett rész: Jézus asztalhoz ül velük, Ő töri és áldja meg a kenyeret, és adja nekik.
Nagyon sok magát keresztyénnek mondó ember életében másképp van ez: behívja Jézust, és leülteti a konyhában valami hokedlire, néha odavet neki egy-egy szót, na meg egy-egy húszast, és szentül hiszi, hogy ez így rendben van. Meg van győződve arról, hogy Jézus ezzel megelégszik. Az ilyen ember csak áltatja magát, mert az életében nincs jelen Jézus. Hokedlin sem. Előbb eltűnik, mielőtt bármit is adna neki.
Jézus életed Ura akar lenni, ennél kevesebbel nem éri be. Vagy bent van az életedben így, vagy Ő számodra nincs sehol, bármit is mondasz. Ő az életedben az asztalfőt akarja elfoglalni, és így osztani neked mindent. Kenyeret, igét, áldást.
Ültesd az asztalfőre, még ma, és végre megnyílik a szemed! Áldottá és áldássá lesz az életed.
