Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik. (Préd 9,4a)
A Prédikátor nagyon földhözragadt kontextusban értelmezi a fenti igazságot, ahogy folytatja is: „az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni; de a holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik” (Préd 9,5).
A Krisztusban adott teljes kinyilatkoztatás viszont egy csodálatosan új és más perspektívából láttatja velünk a fenti ige igazságát.
A Szentírás szerint a valódi és teljes életet nem csak biológiai tényezők határozzák meg, sőt elsősorban nem azok. Van testi, biológiai élet, és van lelki (szellemi) élet, és éppúgy testi és lelki (szellemi) halál.
Lehet valaki tökéletesen fitt és egészséges, kiihatja az utolsó cseppig a földi élet kínálta összes gyönyört és élvezetet, korlátok nélkül, de valójában ezt minél intenzívebben teszi, annál inkább merül el a lelki (szellemi) halálban.
Élni annyit jelent, mint visszakerülni annak az életnek a kontextusába és reménységébe, amit Isten eredetileg készített el az embernek. Egyszóval: nem önmagunknak és a világnak, hanem Istennek élni, miközben természetesen nem hanyagolhatjuk el testi életünket, az Isten által adott és megengedett keretek között.
Csak aki ebben az értelemben tartozik az élők közé, annak van reménysége itt a földön és az örökkévalóságban.
