(Megjelent a Dunántúli Református Lap 2014. évi húsvéti számában.)

„Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: “Láttuk az Urat.” Ő azonban ezt mondta nekik: “Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: “Békesség néktek!”Azután így szólt Tamáshoz: “Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.” Tamás pedig így felelt: “Én Uram, és én Istenem!” Jézus így szólt hozzá: “Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Jn 20,24-29)

 

Talán az egyik legszebb húsvéti történet van előttünk. Szépsége, egyedülállósága abból adódik, hogy ez az a húsvéti történet amely megnyitja az utat a pünkösd csodája felé. Megmutatja azt a teljesebb világot, amely a pünkösd ajándékában érkezik el hozzánk, ezzel a Jézusi ígérettel: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek”.

A sokszor végletekig leegyszerűsítve „hitetlennek” nevezett Tamás alapproblémája az, ami ma nagyon sok embernek problémája, életérzése: ő lemaradt a húsvét csodájáról, mert elmenekül, magában akar lenni fájdalmában és mindezt nem közösségben, hanem önmagában akarja helyretenni, feldolgozni. És pont ezért marad le a csodáról, a feltámadt Krisztussal való találkozásról!

Lehetne mondani, hogy végképp lemaradt, de végül mégiscsak visszamegy oda, ahová vissza kell mennie, ahol helye van mindenkinek aki elbujdosott, miután megsebződött: vissza a tanítványokhoz, vissza a közösségbe. És mikor már ott van, nem hitetlenkedik, csupán át akarja élni azt, amit a többiek már átéltek, érezni akarja azt, hogy ő sem maradt le.

Gyülekezeteink tele vannak megsebződött, sokszor megsértődött, tamás-lelkű emberekkel, akik távol kerülnek a tanítványi közösségtől, egyedül indulnak neki a problémák megoldásának, kétségeik feloldásának, aggasztó kérdéseik megválaszolásának. Egyedül, a hívők közössége nélkül. Csoda-e, ha lemaradnak a legnagyobb csodáról?

Mert Tamással megtörténik! Ahogy arra számítani lehet – mert Krisztus nem lenne az, aki, ha nem történne meg – Tamásért újra megnyílik az ég.

Én magam is átéltem ugyanezt. Ezért marad ez a történet örökké a legkedvesebb húsvéti történetem. Majdnem húsz évvel ezelőtt, amikor már nem gondoltam volna, hogy valaha is közöm lesz Krisztushoz, mert megsebződtem és elbujdostam, makacsul elkerültem a húsvéti gyülekezetet, az úrvacsora közösségét, a mai tanítványokat. Aztán nagyanyám egy hétig tartó rábeszélése után, hogy hogy nem, elmentem a fehérvasárnapi istentiszteletre. Ott, ebben az igében egymásra talált az üzenet és a címzett. Ott és akkor én voltam Tamás, aki bár lemaradt, mégis átélhette a húsvét csodáját. Én voltam az, aki akkor lelkében, gondolataiban leborult, és kimondta: „én Uram és én Istenem!”

A húsvét csodájáról ma sem lehet lemaradni, amíg ezen a földön utolsót nem dobban a szívünk. Ti, tamások, vár titeket a tanítványok közössége, amelyet mindegy, hogy mikor, de elhagytatok, és rátok találhat a húsvét csodája. Ti, tanítványok, hívogassátok a tamásokat, hogy megosszátok velük a csodát, amelyet ti már átéltetek.

Mert ma is a halálon át, a halál hatalmát megtörve érkezik Krisztus, akinek a jelenléte maga a bizonyosság arra, hogy létezett és létezik a húsvét csodája. Ez hitünk alapja. A lényeg nem a dogma, nem a direktíva, nem az utasítás. A keresztyén hit lényege nem az: „ezt tedd”, hanem ezzel legyen kapcsolatod: a feltámadt Krisztussal.

Mert átélhető a csoda, ahogy átélte Tamás, és csodálatosan mégsem úgy. Mert a mi húsvéti hitünket is már a pünkösdi Lélek járja át és hatja át. Mi vagyunk igazán boldogok, akik nem látunk és hiszünk. Efelé a pünkösdi Lélek által áthatott húsvéti hit felé megyünk.

Facebook Comments