(Írásom utolsó, III. részében a Jel 20. fejezetének egy olyan vonatkozásával szeretnék foglalkozni, amelyeket eddig még nem érintettem.)

Bármennyire is allegorikusan értelmezünk egy alapvetően apokaliptikus szöveget, azt azért nem tehetjük meg, hogy pusztán képek és látomások rendszer nélküli sorozatát lássuk az egész Jelenések könyvében, és az abban olvasható konkrét szakaszokban, elvitatva tőlük minden belső rendszert, logikát és sorrendiséget.

Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert ha ezt a szemünk előtt tartjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy az a- és posztmillenizmusok már a nevükben és alapvető látásukban is tévednek (az amillenizmust nevezhetjük spirituális posztmillenizmusnak is, hiszen alapvető látásában, nevezetesen hogy a jelképes, spirituálisan értelmezett millenium után kerül sor Krisztus visszajövetelére, és ezzel együtt a végítéletre, tulajdonképpen poszt-millenista).

Ez már ellentmond a bibliai szöveg alapvető sorrendiségének is, hiszen a Jel 19,11-21 egyértelműen Krisztus visszajövetelét írja le, ami után következik a Jel 20,1-10 leírása a Milleniumról és annak végéről, majd a Jel 20,11-15-ben olvashatjuk az utolsó ítélet leírását, amely nélkülözi mind Krisztus visszajövetelének leírását, sőt Krisztus ítélőszékét sem említi, csak “egy nagy fehér trónt és a rajta ülőt”. Bármennyire is apokaliptikus egy szöveg, a belső rendszerének és sorrendiségének ennyire fittyet hányó értelmezést felállítani már önmagában sem helyes.

Ezt a sorrendiséget és logikát ellenben megerősíti az általam sokadjára idézett és hangsúlyozott 1Kor 15,22-24 elfogulatlan, természetes olvasata:

„Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég, amikor átadja az uralmat az Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt”.

Nézzük meg akkor először is konkrétan az eddig még nem érintett témát, nevezetesen, hogy mit is jelent (és mit nem jelent) a Jel 20,1-3-ban a Sátán megkötözése:

“És láttam, hogy egy angyal leszállt a mennyből, az alvilág kulcsa volt nála, és egy nagy lánc a kezében. Megragadta a sárkányt, az ősi kígyót, aki az ördög és a Sátán, és megkötözte ezer esztendőre, levetette az alvilágba, bezárta, és pecsétet tett rá, hogy meg ne tévessze többé a népeket, amíg el nem telik az ezer esztendő: azután el kell oldoztatnia majd egy kis időre” (Jel 20,1-3).

Az ágostoni értelmezés szerint röviden összefoglalva ez azt jelenti, hogy Krisztus megváltói munkája által a Sátánnak nincs többé hatalma Krisztus megváltottain. Ez az értelmezés viszont végzetesen összekeveri és egybemossa a Sátán Isten általi korlátozásának világosan megkülönböztethető aspektusait és fokozatait. Ahhoz, hogy ezt helyesen értelmezhessük, meg kell néznünk egy kulcsfontosságú igeszakaszt:

“Ezután háború támadt a mennyben: Mihály és angyalai harcra keltek a sárkánnyal, és a sárkány is harcra kelt angyalaival együtt, de nem tudott felülkerekedni, és nem maradt többé számukra hely a mennybenÉs levettetett a hatalmas sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget; levettetett a földre, és vele együtt angyalai is levettettek. Hallottam, hogy egy hatalmas hang megszólal a mennyben: Most jött el az üdvösség, Istenünk ereje és királyi uralma, és az ő Krisztusának hatalma, mert levettetett testvéreink vádlója, aki a mi Istenünk színe előtt éjjel és nappal vádolta őket. Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével azok, akik nem kímélték életüket mindhalálig. Ezért vigadjatok egek, és akik bennük lakoztok: jaj a földnek és a tengernek, mert leszállt hozzátok az ördög nagy haraggal, mivel tudja, hogy kevés ideje van (Jel 12,7-12).

Ez a döntő fontosságú szakasz része az egész 12. fejezeten átvonuló grandiózus és átfogó képsorozatnak, amely a Jel 12,1-6 szakaszával kezdődik. Ebben arról olvashatunk, hogy megjelenik, mint kép egy napba öltözött asszony, aki fiút szül. A fiút fel akarja falni a tűzvörös sárkány, de ő elragadtatik Isten trónusához. Nyilvánvaló a kép értelme: az asszony maga Izráel népe, a fiú Krisztus, akinek életére tör a Sátán, de pontosan ebből lesz Krisztus megváltói műve, amelynek betetőződése a feltámadás és a mennybemenetel. Ebben az értelemben ez a szakasz valóban nem futurista módon értelmezendő, hanem Krisztus megváltói munkájának mennyei aspektusát írja le egy grandiózus képben, valamint annak egyrészt a megváltottakra, másrészt a Sátánra vonatkozókövetkezményeit (többek között a Jelenéseknek ebben a szakaszában látható a préterista értelmezések igazságmozzanata).

A szakasz világosan leírja, hogy Sátán tehát levettetik a mennyből a földre, és nincs, aki tovább vádolja Isten előtt Krisztus választottait.

Csodálatos módon cseng össze ez Pál szavaival: “Ki vádolná Isten választottait? Hiszen Isten az, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? Hiszen Krisztus Jézus az, aki meghalt, sőt feltámadt, aki Isten jobbján van, és esedezik is értünk” (Róm 8,33-34).

Ez a Sátán Isten általi korlátozásának első, döntő fontosságú szakasza, és annak jelentősége. A Jel 20,1-3 teljesen másról szól (bármennyire is szeretné az amillenista értelmezés a két dolgot egyesíteni): nem a mennyből vettetik le, hanem a földről kerül az alvilágba, ahol megláncolják, és nem az a cél, hogy ne vádolhasson, hanem az, hogy ne téveszthesse meg a népeket.

Az amillenista értelmezés egyébként itt ütközik bele a legnagyobb problémába: a Sátán levettetésének (amit ő a Sátán megkötözésével szeretne azonosítani) következménye az, hogy a földön egyre jobban aktivizálódik (lásd Jel 12,12-13,18).

Ezt erősíti meg többek között: „Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresve kit nyeljen el”(1Pt 5,8). A bibliai szöveg szerint a Sátán Jel 20,1-3-beli megkötözése azt szünteti meg, ami a levettetés következménye: az e földön kifejtett aktivitását.

Mindez szorosan összefügg Krisztus királyi uralmának megvalósulásával és annak fokozataival. Kétség nélküli, hogy ebben a korszakban Krisztus királyi uralma spirituálisan valósul meg, az egyes hívő ember szívében és életében, de ez nem zárja ki azt, hogy egyszer majd mindenki számára nyilvánvalóvá válik, és még kevesebb okunk van arra, hogy az ez utóbbiról szóló nyilvánvaló bibliai helyeket kizárjuk vagy elspiritualizáljuk (Ézs 9,5-6; Ézs 11,3-8; Ézs 35,5-6; Ézs 65,20-23; Jer 23,5-6; Ez 37,15-27; Hós 2,21-22; Mik 4,3-4; Zof 3,9).

Ez Pál szavainak is a valódi értelme: “Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére (Fil 2,9-11).

Ez az, amiről a Jelenések könyvének eleje már bizonyságot tesz: “Íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem, azok is, akik átszegezték, és siratja őt a föld minden nemzetsége. Úgy van. Ámen” (Jel 1,7).

Azt hiszem, ezek alapján ebben a kérdésben (is) egyetérthetünk Karner Károllyal:

“A millenium képzetében kifejezett prófécia azt a reményt szólaltatja meg, hogy Isten érzékelhető, kétségbevonást és ellentmondást nem tűrő alakban valósítja meg üdvakaratát éspedig még az emberiség földi történetének folyamán. Mai kifejezéssel ezt úgy is mondhatnánk, hogy a millenium képzete az emberiség történetének “optimista” végkifejletét hirdeti. Ezt a végkifejletet azonban maga Isten valósítja meg, tehát ez a “birodalom”, mint az emberi történet szakasza nem valósul meg önmagától, a történeti fejlődés vagy emberi “haladás” gyümölcseként, de nem valósul az emberi erőfeszítés győzelmeként sem.” (Karner Károly: Apokalipszis, Evangélikus Sajtóosztály, Budapest, 1990, 197-198. o.).

És ennek nem mond ellent az az evangéliumbeli rész sem, amire pedig amillenista körökben előszeretettel szoktak hivatkozni:

“Jézus így felelt: Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának, hogy ne jussak a zsidók kezére. De az én országom nem innen való (Jn 18,36).

Talán nem túl közismert tény, hogy a fordítás nem egészen pontos, ugyanis a vers vége az eredeti görögben így szól:  νῦν δὲ ἡ βασιλεία ἡ ἐμὴοὐκ ἔστιν ἐντεῦθεν, azaz: de most az én országom nem innen van.

A Károli fordítás szintén lefordítatlanul hagyja az adverbiumot: “Ámde az én országom nem innen való”, pedig semmi ok sincs rá: nincs olyan szövegtanú, ami miatt ezt kellene tennünk. Bolyki János lefordítja, a szövegmagyarázatban is utal rá, de megmagyarázatlanul hagyja (Bolyki János: “Igaz tanúvallomás” – Kommentár János evangéliumához, Osoris Kiadó, Budapest, 2001, 467. és 474. o.).

Az eddig elmondottak alapján megerősíthetjük: a jelenlegi korszakban, az “igazságról való bizonyságtétel” idején (Jn 18,35) Krisztus királysága alapvetően lelki (szellemi) természetű, de ez nem zárja ki annak fizikai megvalósulását egy messiási királyságban. Ennek az idézett evangéliumi részlet sem mond ellen, sőt, sejteti.

Rövid összegzésként elmondható, hogy a klasszikus premillenista modell az, amely

1. a legteljesebben veszi figyelembe a bibliai kijelentést,

2. a legteljesebben veszi figyelembe Isten kijelentett tervét Izráel népének (Róm 11,25-32) és a teremtett világnak (Róm 8,19-23) a helyreállításáról, diszpenzacionalista szélsőségek nélkül,

3. amelyben Isten kijelentésének minden részlete egységes, érthető, logikus szerkezetbe kerül, és semmi sem “lóg a levegőbe”,

4. csak akkor spiritualizál magyarázatában, ha az mind az Ó-, mind az Újszövetség fényében indokolt.

(Az írás először megjelent az Evangelikál csoport honlapján.)

Facebook Comments Box